A hangszórók a leggyengébb láncszemek szinte minden sztereó rendszerben. Sok éve ez a véleményem. Valójában ez volt a témája ennek a bejegyzéssorozatnak az első témája több mint egy évvel ezelőtt (Mi a leggyengébb link a rendszerben?). De a lánc másik végén a felvétel vége, a mikrofonok és a felvétel során alkalmazott technikák jelenthetnek nagyobb problémát - különösen a képalkotás szempontjából.
Sok kutatást folytattak arról, hogyan „találjuk meg” és hogyan érzékeljük a hangforrásokat. Két fülünk és agyunk nagyon erős, valós idejű hangelemzőt alkot. Az a módszer, amelyet a fül / agy audioprocesszorunk használ a hangforrások helyének meghatározásához, a frekvenciától függ. A magas (kb. 2000 Hz vagy nagyobb) tartományban a fejünk "árnyékolást" eredményez. Ez az árnyék eltérő hangegyensúlyt és szintet produkál az egyik fülétől a másikig, ha a forrás nincs közvetlenül előttünk vagy közvetlenül mögöttünk. Agyunk a különbségeket használja a forrás felkutatására. A középsõ mélységben (kb. 80–800 Hz) az a késleltetés, amely között a hang eléri a füleket, a forrás elhelyezésének fõ technikája. A középtartományon keresztül (kb. 500-3000 Hz, és igen, itt némi átfedés van a mély és magas hangokkal) mindkét folyamatot alkalmazzák. A legtöbb hang ezeken a középsugárzási frekvenciákon vagy azok közelében esik. Ezáltal a hangok a legkönnyebben megtalálható hangok közé tartoznak, és a legélesebb megkülönböztetésekkel rendelkeznek. (Érdekes megjegyzés: az elülső és a hátsó középső helyeket gyakran összekeverik, mivel nincs sem árnyékuk, sem késleltetésük.) További információ a Minden a képalkotásról című cikkben található!
Történelem:
Az első sztereó mikrofonrendszert az 1881-es párizsi nagy elektromos kiállításon mutatták be. Egy Clement Ader nevű francia tervező két mikrofont helyezett el a Párizsi Operában, és telefonon keresztül továbbította a jelet a sztereó fejhallgatóval hallgatóknak. Beszámoltak arról, hogy úgy érzik, mintha a teremben lennének. Két mikrofon oka az volt, hogy egyenlőbb hangzást kapjon az összes előadó. A mai sztereó effektus baleset volt.
Ötven évvel később, az 1930-as évek elején az Atlanti-óceán mindkét partján erőteljesen kutattak a szilárd sztereó kép újbóli létrehozása érdekében a legjobb mikrofontechnikákról.
Alan Blumlein, a brit vállalatnál, az EMI-nél dolgozott, bebizonyította, hogy ha az azonos mono jelet két hangszóróhoz küldik, akkor az érzékelt forrás helye a hangszórók között lesz. Azt is megmutatta, hogy a hangerő szintjének csupán megváltoztatásával az észlelt forrást egyik hangszóróról a másikra lehet mozgatni.
Ez vezetett az együttes incidens mikrofon technikák bajnokához. Ebben a rögzítési stílusban két mikrofon a lehető legközelebb helyezkedik el a vízszintes síkban. Általában a mikrofon átalakítókat (elemeket) egymás fölé helyezik. Az egyes elemekhez érkező hangnak nem szabad késleltetnie (vagy nagyon kevés) késleltetését. Minden csatorna az egyes elemek irányíthatósági mintájára támaszkodik, hogy felvegye az árnyékoló hatások nagy részét.
Ugyanakkor a New Jersey-i Bell Laboratories kutatói Dr. Harvey Fletcher irányításával egymástól elkülönített mikrofonokat használó rendszereken dolgoztak. Ebben a technikában a két mikrofon távolságra van egymástól, ami idő- és fáziskésést okoz a jelek között. A közeli mikrofonhoz eljutó jel, amikor az előadó középen van, a rövidebb távolság miatt korábban érkezik. A technikában gyakran használnak egyirányú mikrofonokat.
A vita a két iskola között a mai napig tart. Következetes probléma a felvételek figyelemmel kísérése. A mérnökök gyakran használnak fejhallgatót, mivel ez teljesen elválasztja a jobb csatornás felvételt a bal csatornától, és megszünteti a helyiség, a hangszóró elhelyezését, a hallgató elhelyezését és a hangszóró effektusokat. De a legtöbb komoly hallgató hangszórókat használ. Az előadók mindenféle bonyodalommal járnak.
A Hangrögzítő Stúdiótól a hallgatószobáig
A jelenlegi Ohm Walsh hangszórók (nem az Ohm A, F vagy G hangszórók) a Blumlein rendszer hangszóró megfelelőjét használják. Amint a hallgató jobb felé halad, közvetlenül a bal hangsugárzó elsődleges tengelye elé kerülnek, és távolabb kerülnek a jobb hangsugárzó elsődleges tengelyétől (valamint közelebb kerülnek a jobb oldalhoz). Mindegyik fázis a hallgatási terület nagy részén keresztül helyes, és az agyad egyetlen helyet érzékel minden forráshoz.
A távolságtartó páros felvételek látványosan hangzhatnak bármelyik képalkotó hangszórón, amikor az édes helyükről hallgatnak. A Walsh hangszórókkal a szokásos (egyenlő távolságra a hangszóróktól) mellett számos „édes folt” található. A Walsh-ok „savanyú foltokat” is létrehozhatnak az „édes” között, amikor a felvétel időbeli késései küzdenek a hangszóró elhelyezésének késéseivel. Ez teljes lemondást okozhat. A fej szélességének elosztása esetén a probléma rendkívül zavaró lehet a hallgatók számára.
